A Városmajori Színházi Szemle csütörtökön Székely Csaba, a Bánya-trilógiájáról és Mc Donagh fordításairól ismert erdélyi magyar író darabjával vette kezdetét. Az író a szombathelyi színház jeligés pályázatán vett részt, 173 beérkezett műből találták a Vitéz Mihályt a legjobbnak.
A címszereplő Vitéz Mihály román nemzeti hős, akinek tevékenysége a magyar történelem oktatásban viszont éppen csak megemlítődik, így erősen valószínűtlen, hogy az átlagos néző alapos ismeretekkel érkezne a Városmajorba, hacsak nem nézett utána előzőleg, hogy miről is lesz szó. Elég hamar világossá válik azoknak is, akik a szerző korábbi életművéről sem hallottak, hogy egy áthallásos történelmi dráma ez, amely részben nyelvi utalásaival, részben a díszlet és jelmez által (Horesnyi Balázs és Pilinyi Márta a két tervező) folyamatosan ütközteti a főszereplő korát a jelen világával. Ezek a párhuzamok, a néző felismerése, hogy a világ nem változott sokat a XVI. század végétől (a politikusok beállítottsága még kevésbé), képezik a mű humorának legfőbb forrását, ezért is helyénvaló a „komikus történelmi tragédia” minősítés. A közönség hálásan fogadja a szövegpoénokat, amelyek egy része jóval a bemutató után kerülhetett a szövegbe. Emlegetnek gazdasági bevándorlókat is, akik elveszik a magyarok munkáját. A rendező, Béres Attila nem hezitál, harsány színeket használ. Az osztrák kultúra nagyságát Conchita Wurst szerepeltetése jelképezi például. Nem érti félre a közönség a főszereplő vízilabdás fürdőnadrágjának és román nemzeti színekre festett fürdőköpenyének szerepét sem, ami helyett egy idő után mégis aranyszínű öltönyt húz magára. Az osztrák udvar is folyamatosan focit néz, a román hazafiak is futballszurkolónak vannak öltözve. Az én benyomásaim szerint a darab elég erős és hatna akkor is, ha jóval kevesebb direkt utalást tartalmazna az előadás, a néző anélkül is összekapcsolná a két korszakot. A szöveg önmagában is megteszi a magáét: a mai szleng, a káromkodások archaizáló nyelvi elemekkel keverednek. (Ezáltal felidéződik a korábbi Bánya-trilógia és a Mc Donagh drámák lepusztult közege is. Székely Csaba le sem tagadhatná a szerzőségét.) Vitéz Mihály alakja nem áll messze a már korábban megismert műveletlen bunkóktól, egy közülük, de mégis formátumos a maga módján. Bajomi Nagy György.
Bajomi Nagy György Jordán Tamás Nemzeti Színházában is megismerhető volt már, majd igazgatójával tartott Szombathelyre. Ez az előadás bizonyítja, hogy a színész képes végig fenntartani figyelmünket és elviszi a vállán az egész előadást. Ezzel az összetett figurával, amely szenvedélyes, őszinte, formátumos, ugyanakkor kisstílű, hűséges és hűtlen egyszerre, számító és spontán, viszont mindezen vonások szerves egészet alkotnak és olyan, mint egy ember, Bajomi Nagy György kiemelkedik a mezőnyből és érteni véljük az okát, hogy az általa megformált Vitéz Mihály miként futhatta be üstökös-jellegű pályáját.
Ebben az előadásban nekem ez a főszereplő tetszett a legjobban, a poénok és a rendezői megoldások hol igen, hol nem, de e színészi alakítás miatt mégsem éreztem azt a kevéssé élmény dús percekben sem, hogy feleslegesen töltöttem el három órát.
Az előadásban elhangzik Vitéz Mihály tetteinek dokumentálása kapcsán, hogy a történelmet a győztesek írják, ők dokumentálnak. Siker az, amelyikről azt mondják, hogy az. Jelen esetben megállapítható, hogy a közönség szerette ezt a POSZT-ra is beválogatott előadást, értékelte a további színészek munkáját is. Nem hiába mentem én sem. Hazaérve azonnal rákerestem az interneten, hogy még mi tudható meg Vitéz Mihályról…
Makk Zsuzsanna
(Fotók: Geberle Berci)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése